“Most azon filózok, hogy melyik szakaszban lenne a legjobb a hűtőbe rakni.” - érkeztek Judit bölcs szavai a messenger túloldaláról. Késő volt már mire végeztem a pakolással, éreztem, nem lesz elengedő erőm kivárni, hogy még ma éjjel kisüljön a kalács.

Mély lélegzet a konyhában

Azonnal írtam Juditnak, mintha csak a legkedvesebb szomszédasszonyomat kérdezném az asszonyi titkokról. Röviden megtanácskoztuk, s átmelengette a szívemet, hogy van kihez szólni, van kivel megosztani az életnek eme igen lényeges mozzanatait. Hihetetlen, de személyesen csupán kétszer találkoztunk: először 10 éve, az Izabella utcában éppen megnyitott bisztrójában, ahol az első vendégek egyikei voltunk és a levendulás creme brulee-re még ma is emlékszem. Másodjára tavaly tavasszal, mikoris meghívott a bándi otthonába, s a napot sütéssel-főzéssel és beszélgetéssel töltöttük a Bakony ölelő csendjében. A kettő közt eltelt időben végig követtem a blogját, a történeteiben több helyen is magamra ismertem, a receptjeiben felfedeztem a saját múltamat és az írásai nyomán megtanultam értékelni az örökségemet. 

2018 őszén még Amerikában éltem, de már felmondtam és megkezdtük a költözés előkészületeit, mikor az egyik bejegyzése különösen szíven ütött. “Fuldokoltam” - írta a korábbi irodai munkahelyéről, szó szerint és átvitt értelemben is. Én akkor már hetek óta köhögtem az íróasztalomnál a levegőtlennek érzett szobában s perlekedtem az amerikai kollégáimmal, hogy biztosan a légkondi a hibás. A köhögés egy szempillantás alatt múlt el az utolsó munkanappal, a lélegzetvétel úgy lett könnyebb, mintha soha nem is lett volna másképp. Ekkor kerestem meg Juditot, s kezdődött el egy beszélgetés, ami ritkás ugyan, ám számomra annál mélyebb és sokatmondóbb.

Már a találkozásunkra is várni kellett, hónapokig egyeztettünk, mire egyszerre minden összeállt. Vonattal utaztam Veszprémbe, élveztem a várakozás örömét, a zötyögő vonat ablakán keresztül az ismerősnek érzett tájat. Mindennek megvan a maga ideje, a receptjein keresztül még erősebben érzem ezt. Kivárni, míg megkel a tészta, míg megérik a gyümölcs, míg elkészül a ház és benne a konyha, míg megsütöm a régi recepteket, míg egy döntést követően lassan, de biztosan lépdelek a felé, ami élettel tölti meg a tüdőmet és lelkesedéssel a szívemet. 

Kalács, kalács, mondd meg nékem

Végül annyira elfáradtam, hogy az első, akkor sikertelennek látszó kelesztés után raktam be a hűtőbe a tésztát. Reggel egykedvűen vettem ki s vártam, újjáéled-e a meleg szobában. Nem lett reggelire kalács, melegített pizzát ettünk tormával, de már nem bántam. Korábban már rég kidobtam volna az egész kalács-sztorit a kukába, ezúttal viszont valami másként történt. Mindig adtam neki (magamnak) még egy esélyt, félretettem, s visszatértem hozzzá valamivel később. Nem olyan lett, mint elterveztem, s nem is olyan módon és akkorra készült el, ahogy gondoltam. Ámde mégis csak kisült, vacsora előtt szeltem meg, s állva haraptam le a csücskét. “Bármi is legyen, menj tovább, csak tedd a dolgod, s ne törődj a többivel.” Állapítottam meg a kalács tanításait két falat között és teli szájjal nyúltam a lekvár után.