"A lélek nem ismer sem születést, sem halált. Soha nem keletkezett, nem most jön létre, és a jövőben sem fog megszületni. Születetlen, örökkévaló, mindig létező és ősi, s ha a testet meg is ölik, ő akkor sem pusztul el." Bhagavad Gita

Mi az elmúlás?

A Himalájában, az ashramban minden áldott napot imával kezdünk és fejezünk be. Az első ezek között a Guruhoz intézett ima, ami magyarra fordítva ekképpen szól:

Sivát gyakran emlegetik a pusztító jelzővel, aki által aztán minden újjászületik a világban. Számtalanszor kántáltam a fenti a sorokat, mire a szavai megértéssel társultak: “akin keresztül minden dolog visszatér az eredetéhez”.  Nyugati világfelfogásunkban hajlamosak vagyunk a halált elmúlásnak, pusztulásnak, az élet végének tekinteni. Nem kell a hinduizmusig visszanyúlni: “Isá, por ës homou vogymuk”. Azaz, lélek ('íz') és test vagyunk. A test halálakor csupán a test múlik el, s a lélek tér vissza az eredetéhez, ami mindig is volt. Földi életünk során sem vagyunk ettől eltérőek, csupán másnak hisszük magunkat, mint ami valójában vagyunk. Természetes, hogy szomorúságot, mély fájdalmat élünk meg egy szerettünk eltávozásakor. Mint mindig azonban, ekkor is megválaszthatjuk a reakciónkat, a hozzáállásunkat: felhasználjuk-e ezt az érzelmileg telített állapotot arra, hogy azt áldozatos imává formálva felajánljuk az elhunytnak, ezzel kísérjük a lelkét, s megkönnyítsük útját? Számtalan hitrendszerben, kultúrában találhatunk erre példát (Tibeti halottaskönyv, a hinduizmusban a Mahamrityunjaya Mantra), de akár a sajátunkat is formálhatjuk.

Az emlékezés rituáléi

Lassan két éve, hogy Mama elhagyta azt a testet, amiben én ebben az életben ismertem. Több ezer kilométer távolságban ahhoz próbáltam kapcsolódni, ami nem ismer határokat vagy kilométereket: a távozó lelkéhez. Befelé fordulva kerestem azt, aki kint, a testben már nem volt fellelhető. Figyeltem a mozdulataimat, ahogy főzök, ahogy megszólalok, a gesztusaimat, amikre korábban olyannyira haragudtam. Vajon felfedezem-e őt magamban? Fel tudom-e fedezni magamban oly módon, hogy arra hálával gondolhassak? Tudok-e bizonyos dolgokban egy vég nélküli folytatása lenni, kényszerűség és akaratlanul rögzült minták nélkül? Tudok-e szabadon egy élő kapcsolat lenni azzal, ami soha nem múlhat el?

Sötétedett már tegnap, a boltban sokadszorra körbejárva a vacsorán morfondíroztunk. Szinte a semmiből érkezett a paprikás csirke ötlete. Komótosan főztem meg, figyeltem magam a konyhában, amikben Mama gondos mozdulatai és több évtizedes tapasztalata sűrűsödött össze. Vacsora közben felelevenítettük az emlékeket a már elhunyt szeretteinkről, s arról, mit fedezhetünk fel magunkban belőlük. Az üdvözlendő sajátságoktól a kevésbé örömteli örökségekig. Így vagyunk egészek. Magunkban hordozva mindazokat, akik valaha velünk voltak, s szabadon tovább építkezve azzal, amivé válunk minden egyes nap. “Azt hiszem, így él bennem tovább Mama és Dédi” - írtam Anyának tegnap. “Együtt főzzük és etetjük meg a világot.”