Minden évben elhatározom, hogy márpedig figyelemmel leszek és észre fogom venni folyamatában, ahogy megérkezik a tavasz. Azok a rügyek, bujazöld levelek, illatok a szélben, sárgák, fehérek, rózsaszínek, hulló virágszirmok a teraszon felejtett kihűlt teádban, a simogató langymeleg.

Ezek nem egyik pillanatról a másikra érkeznek, nem ugranak elő a bokor mögül és lepnek meg, azt kiáltva: “Hahó, itt vagyok!”. Hosszú, kitartó készülődés után érkeznek, milliméterről milliméterre nőnek, kemény munkával bújnak elő a szemünk láttára. Idén figyeltem, nézelődtem, meg-megálltam az utcán hazafelé, kitekintgettem a teraszon túlra, közelebb hajoltam a kerítés mögül leskelődő ágakhoz. Felfedezni véltem rügyek kezdeményeit, friss hajtásokat, vékony, gyermekinek tűnő ágakat. Megjegyeztem magamban, mikor az egyhangú szürkéből színfoltossá vált a táj, már lehetett pillákat napoztatni délidőben, vánkost frissíteni a tizenegyórai sugarak illatával, búgó gerléket hallani a macskakőről. Mikor a hétvégén először nem vettem zoknit a cipőbe, nem ért váratlanul a felismerés, bennem volt már a bizonyosság, hogy közelít.

Befészkelte magát a gondolat, hogy hamarosan a külvilág számára is érzékelhető lesz a tavasz ténye, én pedig pajkos mosollyal nyugtáztam, hogy idén ott voltam vele, nem mulasztottam el, mikor az első lépéseit tette, hallottam az első szavát, láttam, mikor visszahuppant a földre, de nem adta fel és tovább próbálkozott. Láttam mikor még csak készülődött, majd újszülöttnek, karonülőnek és totyogónak, látom ahogy épp fedezi fel saját magát és a körülötte lévő világot. Nem tudom, én lassultam-e be eléggé hozzá, vagy csak a látásmód változott, hiszen valójában olyan gyorsan történik mindez. Mire észbe kapunk, már ki is röpül, szárnyal, fenn magasan a horizonton, megperzselve a fedetlen vállakat egy ártatlannak ígérkező áprilisi vasárnap. Idén örülök, hogy jelen lehettem, minden fázisában ott és azt láthattam, ami éppen történt. Sem nem a télutót sirattam, sem nem a nyarat óhajtottam. A jelen pedig ajándékul a legszebbet kínálta: az élet (újjá)születésének csodáját.

“Most azon filózok, hogy melyik szakaszban lenne a legjobb a hűtőbe rakni.” - érkeztek Judit bölcs szavai a messenger túloldaláról. Késő volt már mire végeztem a pakolással, éreztem, nem lesz elengedő erőm kivárni, hogy még ma éjjel kisüljön a kalács.

Mély lélegzet a konyhában

Azonnal írtam Juditnak, mintha csak a legkedvesebb szomszédasszonyomat kérdezném az asszonyi titkokról. Röviden megtanácskoztuk, s átmelengette a szívemet, hogy van kihez szólni, van kivel megosztani az életnek eme igen lényeges mozzanatait. Hihetetlen, de személyesen csupán kétszer találkoztunk: először 10 éve, az Izabella utcában éppen megnyitott bisztrójában, ahol az első vendégek egyikei voltunk és a levendulás creme brulee-re még ma is emlékszem. Másodjára tavaly tavasszal, mikoris meghívott a bándi otthonába, s a napot sütéssel-főzéssel és beszélgetéssel töltöttük a Bakony ölelő csendjében. A kettő közt eltelt időben végig követtem a blogját, a történeteiben több helyen is magamra ismertem, a receptjeiben felfedeztem a saját múltamat és az írásai nyomán megtanultam értékelni az örökségemet. 

2018 őszén még Amerikában éltem, de már felmondtam és megkezdtük a költözés előkészületeit, mikor az egyik bejegyzése különösen szíven ütött. “Fuldokoltam” - írta a korábbi irodai munkahelyéről, szó szerint és átvitt értelemben is. Én akkor már hetek óta köhögtem az íróasztalomnál a levegőtlennek érzett szobában s perlekedtem az amerikai kollégáimmal, hogy biztosan a légkondi a hibás. A köhögés egy szempillantás alatt múlt el az utolsó munkanappal, a lélegzetvétel úgy lett könnyebb, mintha soha nem is lett volna másképp. Ekkor kerestem meg Juditot, s kezdődött el egy beszélgetés, ami ritkás ugyan, ám számomra annál mélyebb és sokatmondóbb.

Már a találkozásunkra is várni kellett, hónapokig egyeztettünk, mire egyszerre minden összeállt. Vonattal utaztam Veszprémbe, élveztem a várakozás örömét, a zötyögő vonat ablakán keresztül az ismerősnek érzett tájat. Mindennek megvan a maga ideje, a receptjein keresztül még erősebben érzem ezt. Kivárni, míg megkel a tészta, míg megérik a gyümölcs, míg elkészül a ház és benne a konyha, míg megsütöm a régi recepteket, míg egy döntést követően lassan, de biztosan lépdelek a felé, ami élettel tölti meg a tüdőmet és lelkesedéssel a szívemet. 

Kalács, kalács, mondd meg nékem

Végül annyira elfáradtam, hogy az első, akkor sikertelennek látszó kelesztés után raktam be a hűtőbe a tésztát. Reggel egykedvűen vettem ki s vártam, újjáéled-e a meleg szobában. Nem lett reggelire kalács, melegített pizzát ettünk tormával, de már nem bántam. Korábban már rég kidobtam volna az egész kalács-sztorit a kukába, ezúttal viszont valami másként történt. Mindig adtam neki (magamnak) még egy esélyt, félretettem, s visszatértem hozzzá valamivel később. Nem olyan lett, mint elterveztem, s nem is olyan módon és akkorra készült el, ahogy gondoltam. Ámde mégis csak kisült, vacsora előtt szeltem meg, s állva haraptam le a csücskét. “Bármi is legyen, menj tovább, csak tedd a dolgod, s ne törődj a többivel.” Állapítottam meg a kalács tanításait két falat között és teli szájjal nyúltam a lekvár után.

Szerető kedvességgel fordulni saját magad felé, önmagad legjobb barátja lennni és együttérzéssel tekinteni emberi mivoltodra. A szerető kedvességről (loving kindness) Pema Chödrön, napjaink leghíresebb nyugati buddhista szerzetesnője azt írja: olyan hozzáállás, ami téged erősít. Hogyan találhatunk rá önmagunkban erre a gyengéd, mégis támogató és szeretetteljes hangra, mikor sokunknak olyannyira távoli és szokatlan?

Mi fán terem az együttérzés?

Kincs, ami van

A szeretet hangja mindannyiunkban megvan, ez az (elfeledett) alaptermészetünk. Ha képesek vagyunk magunkévá tenni a hitet, hogy ez nem egy idegen minőség, amit kívülről kell elsajátítanunk, hanem a lényünk szerves része és csupán az (újra)felfedezésére van szükség, akkor máris egy lépéssel előrébb vagyunk. “Minden földi emberben sok a lágyság és a jóérzés. Érzékeny pontunk megérintése legyen a kiindulópont. Erről szól az együttérzés.”

Gondolatok óceánja

Naponta megközelítőleg 60 ezer (!) gondolatunk van, ezeknek a javarésze, 90-95%-a régi, a múltból érkező gondolat. Szinte ébredésünk pillanatától megy egy folyamatos belső dialógus, ha tudatosítjuk, ha nem. Ismerősek-e a következők?
“Hogy lehetek ilyen béna/ügyetlen/csúnya/kövér/gyenge/türelmetlen/stb?”
“Nem tudom megcsinálni, én erre nem vagyok képes.”
“Hogy felejthettem már el megint…?”
Ha elkedjük ezeket megfigyelni, tudatosítani, kaphatunk egy képet arról, milyen a belső hangunk. Milyen attitűd, szavak, hangnem és hozzáállás jellemzi azt a hangot, amin általában magunkhoz szólunk? Felfedezünk-e ebben olyan szófordulatokat, mintákat, amik kísértetiesen hasonlítanak valamely szülőnk, családtagunk, közeli ismerősünk vagy főnökünk szavajárására? Felfedezünk-e ebben olyan mintákat, amelyek visszatérőek?Az együttérzés a tudatosítással kezdődik. A figyelmemet arra irányítom, ami most történik, ez esetben arra a diskurzusra, ami a fejemben megy. Igazán érdekes, sőt, szórakoztató is tud lenni, ha megtanulunk némi távolsággal tekinteni minderre. A humor, mint annyi más helyen, itt is segítségünkre lehet, ha (nem cinikusan) képesek vagyunk megmosolyogni, ha például egy jelentéktelennek tetsző helyzetben, egy pohár elejtésekor azonnal elindul a szokott belső lemez: “Jaj, fiam…!” (mindez egy belső fejcsóválás és mélyen lesúlytó sóhaj kíséretében).

Mi folyik odabent?

Ha rajtakapjuk magunkat, amint a pulpitusra emelkedik és felszólal a (internalizált) belső kritikus, éberséggel új mederbe terelhetjük a régi mintát. Ha tudatosítom, hogy ébben mi történik, már jelen vagyok, már nem a régi mintában vagyok benne, már létrehoztam a teret, azt a belső tágasságot, amiben az automata reagálás helyett kirpóbálhatok egy másfajta megközelítást. Jan Bays ezt hívja a tudatos jelenlélt, a mindfulness kincsének: a szabadság, hogy az éberség terében lehetőséget kapok arra, hogy SZABADON döntsek. Ez a belső szabadság.
Tehát éppen ott toporgunk a felfedezésben, hogy ismét elönteni készül minket az önvád, a düh vagy a tehetetlenség érzése. A felismerés önmagában még nem feltétlen hoz változást, ahhoz a cselekvést is módosítani szükséges. De mi van, ha ilyenkor egyszerűen nem jut eszünkbe semmi más, újító megoldás? Ez teljesen oké, hiszen az eszközkészletünk nem feltétlen tartalmaz az ilyen esetekre előhúzható instant (együttérző) megoldásokat. Ekkor egyszerűen intézzünk magunk felé egy kérdést: Van más választásom? Milyen egyéb lehetőségeim vannak még ebben a helyzetben? Ahogy Pema Chödrön csodálatos megfogalmazásában: “Hogyan szólhatok úgy az emberi szívhez, hogy szabad levegő frissítsen fel egy áprodott helyzetet?”
Itt emlékeztetnélek titeket az első pontra: az együttérzést, a szerető kedvességet nem megtanulni, hanem felfedezni kell! Ezekkel a kérdésekkel ennek a felfedezésnek az útjára lépünk.

Hogyan legyek önmagam legjobb barátja, szülője?

Ha némi gyakorlással szert tettünk az éberség olyan fokára, hogy esetenként (És nem mindig! Kerüljük el a perfekcionizmus csapdáját, hogy akkor vagyok mindful, tudatos, ha minden helyzetben felismerem ezeket és higgadtan cselekszem. Pont ezért hívják gyakorlásnak, mert újra és újra kísérletet teszek rá.) tudatosítjuk a belső hangot és pár pillanat erejéig el is időzünk a kérdéssel, hogy új válaszokat és módokat fedezzünk fel önmagunkban, akkor előhívhatjuk a “parenting ourselves” gyengéd megközelítását is. Erre egyelőre nem találtam igazán passzoló magyar kifejezést. A parenting szó szerinti fordítása nevelés, ami hűen tükrözi a beágyazódott megközelítését is a szülő-gyerek kapcsolatnak is. Ez esetben arról van szó, hogy gyengéd, odaforduló és odaadó figyelemmel vagyunk a belső gyermek, önmagunk iránt és ebben a biztonságos térben együttéréssel fordulunk saját magunk felé. Képzeld el, hogy a kisgyerek vagy. Az adott helyzetben te milyen szülőre vágynál? Mit szeretnél, ha hogyan viselkedne és viszonyulna hozzád az anyukád/apukád? Mi volna a legmegnyugtatóbb tőlük a számodra? 

1. Ez lehet csupán pár pillanatnyi csend, koncentrált befelé fordulás, amíg elpárolog a tanácstalanságunk vagy önvádunk.
   
   
2. Lehet egy bírálat helyett megértésbe forduló belső narratíva. A “Hogy késhettem el már megint? Soha nem érek be időben!” helyett “Dühös vagy, mert nem úgy sikerült, ahogy tervezted. Kellemetlen érzés elnézést kérni és frusztrál, hogy megint olyat kell tenned, amit ennyire nem szeretsz? Valószínű a kollegád is késett már el életében, nem vagy egyedül ezzel a tapasztalattal. Ez teljesen emberi. Én pedig hiszek benned, hogy legközelebb sikerülni fog máshogy is. Nézzük meg, mit tehetsz érte, mit szólsz?”
   
   
3. Van olyan, hogy mélyebbre kell mennünk egy-egy helyzetben és ha időnk, a körülményeink engedik, egy régi sebet is gyógyíthatunk ezáltal. Eszünkbe juthat, ahogy gyerekkorunkban dorgáltak vagy akár (szándlkosan avagy sem) szégyenítettek meg bennünket egy hasonló helyzetben. Ekkor meghívhatjuk ebbe a térbe azt a bennünk élő kisgyermeket, aki mindezt egykor átélte és akinek az érzései igencsak valóságosként már jelen is vannak és megjelentek a felszínen. Öleljük át figyelemmel, kedvességgel és szeretettel. Legyünk vele, immár felnőttként és adjuk meg neki a helyet és a biztonságot, amire akkor szüksége lett volna.

Gyakorlás egy életen át

A szerető kedvesség gyakorlása egy életre szóló kihívás, időnként fájdalmas és egyben gyönyörű út a békés szeretetteljes és örömteli élethez. Az együttérzés önmagunk felé történő gyakorlása akarva-akaratlanul kiárad és elkezdi átitatni a kapcsolatainkat, a hozzáállásunkat és viszonyunkat más emberekkel, élőlényekkel és a világ dolgaival szemben. “A jótékonyság,  mások szolgálata és szívük megnyitása önmagunkkal kezdődik.”

A gyakorlás és a tanulás nem lineáris, legyünk türelmesek magunkkal és másokkal is. Vannak időszakok, amikor akár hetekre vagy hónapokra is űgy tűnhet, hogy elfeledkezünk róla, vagy ha igyekszünk is alkalmazni, mintha nem működne, nem találjuk a fogást rajta. Ahogy a Bhagavad Gítá mondja, “A jóga útján egyetlen lépés sem vész kárba.", éppen így van ez egyáb kontemplatív gyakorlátokkal is. Hozzunk elhatározást, hogy kíváncsian, érdeklődéssel fordulunk saját magunk és a bennünk lapuló szeretet felfedezésének az irányába. Tekintsünk úgy a szerető kedvességre, mint egy magocskára, amit a szándékunkkal, elhatározásunkkal elültetünk a szívünkbe, majd a figyelmünkkel gondozunk, hogy egyre inkább kihajtson és megerősödjön bennünk és virágba borulva javára legyen a világnak. 

Az idézett részek Pema Chödrön Amikor minden darabokra hullik c. művéből származnak.

Mikor fogadalmakat teszünk, többnyire korlátozó módon határozzuk meg őket, lemondunk valamiről vagy elhatározzuk, mit nem fogunk tenni eztán. Ilyenek például, hogy nem nassolok este 6 után, holnaptól diétázom, leszokom a dohányzásról, nem stresszelek annyit. Az emberi természet alapjáraton fellázad az ellen, amit korlátozónak érzékel, már a gyerekek is pontosan azt teszik, amit nem szabad. Mi lenne, ha ezúttal a korlátok helyett megengedéseket tennénk? Szeretetből, gondoskodásból, figyelmességből. Tőlem - nekem.

Az egyik kedvencem a mindful eating-ben, hogy mindent lehet, csak forduljunk szeretettel, gondoskodással saját igényeink és a táplálkozás folyamata felé. Ahelyett, hogy megmondaná, mitől kell tartózkodni, mit lehet és nem lehet enni, mi a jó és rossz étel, mikor ehetek, milyen diétát kövessek; segít, hogy többet tudjak meg arról, hogyan tudom elsajátítani ezt a tápláló gondoskodást. Ehhez pedig nem lehet tiltások segítségével eljutni, sokkal inkább megengedésekkel. Ha megtiltom magamnak a nassolást, előbb-utóbb minden porcikám valami édes után fog ácsingózni, mikor pedig engedek a csábításnak, akkor szomorúan és bűntudattal veszem tudomásul, hogy elbuktam, feladtam az elhatározásomat. Ehelyett, ha megengedem magamnak, hogy heti 2x a kedvenc édességemmel kényeztessem az érzékeimet, akkor már előre készülök az alkalomra, ünneppé válhat (saját magam ünneplésévé), sőt mi több, örömmel, kiélvezve fogyaszthatom el a gondosan kiválasztott süteményt. A megengedés egy tudatosan kötött szerződés saját magammal a saját jólétem érdekében. Arról nem is szólva, hogy az étel elfogyasztása közbeni érzelmek mennyire erősen befolyásolják azt, milyen hatása lesz aztán a tápláléknak testünkre-lelkünkre.

Ehhez hasonló megengedések lehetnek az étkezésre vonatkozóan a következők. Megengedem magamnak, hogy

• nemet mondjak egy ételre
• igent mondjak egy ételre
• egyedül, én-időt szánva magamra fogyasszam el az ebédemet
• társaságban egyek
• olyan módon egyek, ami figyelemmel van a saját, egyedi igényeimre
• heti 2x édességgel kényeztessem az érzékeimet
• bűntudat nélkül ott hagyjam az ételt a tányéron, ha úgy érzem, már eleget ettem

Újévi fogadalmak a tartalmasabb életért 

Ha kitágítjuk a megengedések körét, akkor az egész életünkre vonatkozóan készíthetünk egy megengedés-listát. Miközben készítjük a listát, érdemes feltenni a kérdést, melyek azok a dolgok, amelyekkel erősíthetem a saját magam iránti szeretetemet?

Megengedem magamnak, hogy:

• elengedjem a bűntudatot, amiért nem jutottam a to-do listám végére
• heti 2x időt szakítsak magamra és elmenjek sportolni/sétálni, olvassak
• heti egy este elengedjem a feladataimat és lefeküdjek korán aludni
• bátran (akár szándékosan) hibákat kövessek el
• elengedjem a tökéletesség utáni vágyamat és megengedjem, hogy elég jó legyek
• egészségesebb ételeket fogyasszak
• időt kérjek, tegyek egy sétát, megöleljek egy fát, vagy csak ne reagáljak, ha egy számomra nehéz szituációban vagyok
• megtanuljak nemet mondani

Január minden évben a Nemzetközi Mindful Eating Hónap, amikor egy kitüntetett téma felfedezésével mélyítjük a  tudatosságunkat, tápláljuk testünket-lelkünket és gazdagítjuk a mindennapi örömeinket a tudatos étkezés gyakorlatain keresztül. Az idei téma az együttérzés önmagunk felé. Arra hívlak, hogy idén januárban vegyél részt Te is ebben az izgalmas felfedezésben! Kövesd az Ételtől Lélekig Facebook oldalát a tudatos étkezés (mindful eating) gyakorlatokért és érdekességekért. A hónap során a nemzetközi szakmai szervezet, a The Center for Mindful Eating anyagaiból szemezgetek.

Napok óta erős megfázással vagyok itthon, a szilvesztert is már hang nélkül, csendben töltöttem. Kényszerből, de megfigyelővé váltam egy időre. Megfigyelőjévé az óévbúcsúztató ünneplésnek, az újév nyirkos pislákolásának, a testem küszködésének a betegséggel szemben és legfőképp a saját gondolataimnak. Beszéd nélkül könnyebb észrevenni a benső zűrzavart, a viharosan változó gondolatokat, fejet fogva felismerni a gyakran kritikus és lekicsinylő hangot, amellyel saját magamhoz szólok. Ha nincs lehetőségem kimondani a rosszallásomat a másiknak, rácsodálkozhatok, hogy mennyivel könnyedebb a következő pillanat és talán máskor sem volna szükség arra a kommentre.

A ház körüli pár perces séta kitüntetett figyelmet kap, az egyetlen idő, mikor elhagyom a lakást. Melegbe burkolózom, síruhát öltök, mert jól esik a puha anyaga és a berlini széltől, esőtől is megóvja a reszkető immunrendszerem. Minden lépés ajándék, minden fáról lógó vízcsepp érdekes, a kacsák igyekezete fodrokat kelt a Spree folyó vizén és ezúttal van időm észrevenni. Érzem a forró tea érintését a tenyeremen, ahogy napjában többször is körülölelik az ujjaim a csészét.

A betegség miatti dühöm ezekre a pillanatokra elszáll, később tudatosan igyekszem gyakorolni, hogy értékeljem az életet. Nem csak azért, mert segít elviselni a fizikai tüneteket, hanem azért, mert belülről gyógyít. Megérinteni a kanalat, érezni a melegségét, ahogy frissen emelem ki a mosogatógépből. Lereszelni az almát és engedni, hogy régi emlékek köszönjenek vissza a szívemben, mikor Mama készítette nekem ugyanezt. Elképzelni a málna ízét a nyárban (mert a nátha bizony elveszi az ízeket), érezni a napsütést a bőrömön. Reggel leülni a párnámra, megkeresni a kedves, kíváncsi hangomat és érdeklődve kérdezni a testemet, mivel szolgálhatom ma leginkább.

Milyen a kapcsolatod a saját testeddel?

Van egy mindful eating gyakorlat, amit csodálatosan lehet alkalmazni, amikor a test beteg. A 9 éhség közül a sejtéhség felismerése lehet a legnehezebb. A sejtéhséget az alapvető elemek elégítik ki, mint a só, víz, fehérje, zsír, szénhidrátok és ásványi anyagok. Kisgyermekkorban, ha megadatik a lehetőség, pontosan tudjuk, hogy milyen ételre van szüksége a testünknek és abból mennyit fogyasszunk. Ez a belső bölcsesség felnőttkorra elveszik a számtalan külső és belső elvárás viharában és többé már nem vagyunk ráhangolódva azokra a testi jelekre, melyek jelzik egy adott tápanyag szükségességét. Mikor a test megbetegszik, ezek a főként mentálisan rögzült elvárások kevésbé harsognak a fejünkben a test gyengesége okán és lehetőségünk adódik, hogy a gyakran háttérbe szorított testet megszólítsuk. 

“Kedves testem, kérlek, mondd el, mire van szükséged!” - szólítom magamat. Első pár alkalommal még problémás volt meghallanom a választ, ezt követően egy dorgálást kaptam, hogy ha máskor nem vagyok kíváncsi rá, akkor most is hagyjam békén. A kitartó gyakorlás és az önmagam felé mutatott kedvesség azonban meghozza a gyümölcsét. A belső monológ hűen tükrözi az aktuális kapcsolatot saját magunkkal. Gondolatban végigpásztázom a hűtőszekrényt, a kamra polcait és közben újra és újra felteszem a fenti kérdést. Érdemes nyitottnak maradni, előfordulhat, hogy a nyugati ember számára szokatlan sült rizs lesz a nyertes reggelire - mint ahogy az velem is történt.

Az ünnepek alatt is figyelhetünk tudatosan az étkezésre, ami nem azt jelenti, hogy megvonjuk magunktól a finom falatokat, sokkal inkább azt, hogy megtaláljuk azt a pontot, amikor annyit eszünk, ami még nem vezet csalódottsághoz, avagy rosszulléthez. Helyette marad az élvezet, az ízek és a megelégedettség. Tehát a kulcs most is az, hogyan tudjuk a szívünket és a testünket is megfelelően táplálni étellel és egyéb dolgokkal is. Ehhez válogattam a mindful eating eszközeiből és a saját tapasztaltaimból párat.

A szeretet  és a bejgli valódi íze

Mint ahogy a karácsonyi hangulat sem az ajándékok és a tökéletesre suvickolt lakás függvénye, úgy az ételek értéke és íze sem a bonyolult ünnepi receptben vagy a pukkadásig telt gyomrokban rejlik. A titok és az ízek nyitja a figyelem. Mit jelent ez a gyakorlatban és hogyan használhatjuk a tudatos étkezés és a mindfulness eszközeit, hogy nemet tudjunk mondani a tukmálásra, a tizedik szelet sütire és annyit és úgy együnk, ami valóban jól esik? A következő hét ötlet nekem bevált, érdemes tenni velük egy próbát!

1. Elfogadás. Ezt érdemes először saját magunkra alkalmazni. Bűntudat nélkül tekinteni arra, ha többet eszünk, mint máskor és elengedni a hamis elvárásokat, hogy ilyenkor is szigorú diétát kövessünk... Van elég időszak az évben, amikor haragudhatunk magunkra amiatt, hogy mennyit ettünk, a karácsony ne legyen ilyen. Kis adagokat szedni és ha a tányér fele elfogy, tartok pár lélegzetvételnyi szünetet és megkérdezem magam, hogy mennyire vagyok még éhes, tényleg a gyomrom kívánja-e vagy csak a szemem.
   
   
2. Kiválasztom a kedvenc sütimet a kínálatból és igazán élvezettel, figyelemmel fogyasztom el. Megadom a módját, tányérra szedem, leülök hozzá, nem csak bekapom állva. Ha tudatosítom az ízeket, fűszereket benne, még meg is dicsérhetem a készítőjét ezeket említve! Hatalmas sikere lehet!
   
   
3. Ha a családi mintákkal, étkezésre vonatkozó rutin-mondatokkal, kellemetlenül eső véleményekkel találkozom ("Alig ettél valamit!" "Minek sütöttem-főztem, ha csak ennyit eszel!" "Ne maradjon itt ez a kicsi, edd meg!"), akkor udvariasan verbalizálom, hogy számomra ennyi elég volt, és kifejezem a hálámat a fáradságos munkáért és elmondom, hogy érezni a sok szeretetet, ami belefőtt. Hiszen ez van mögötte, érdemes kimondani a minta gyökerét és arra reagálni.
   
   
4. Tudatosan időt szánok a szívem és a testem táplálására az ételen kívüli módokon is: az érzékszervek egyéb módon történő táplálása (puha takaró érintése, kandallóban tűz nézése, virág illatozása), ölelések, kettesben töltött idő a párunkkal a nagycsaládi ünnepi napok közben is (pl. egy közös séta), meditáció (akár bejglivel egy 6 perces étkezés meditációt), mozgás - olyasmi, ami feltölt és normál esetben is a hétköznapjaim része. Ha kiesünk a rutinból, akkor hajlamosak vagyunk ezeket elfeledni és így az étellel is megpróbálni pótolni.
   
   
5. Az étkezésekbe új szokásokat hozni, amik nem csak a mennyiségről szólnak: hálát adni (ma ezt mondtam el reggeli előtt), vizuálisan is feldíszíteni az asztalt és az ételeket, az ételek elrendezését. Jóllakathatja a szemeket, azaz kevesebb olyan helyzet állhat elő, hogy már csak a szemed kívánja.
   
   
6. Nem utolsósorban pedig megtanulni nemet mondani.

Mennyit eszel ilyenkor? Mennyire élvezed az étkezéseket? Mit szeretsz és nem szeretsz az ünnepi étkezésekben? Mennyire tapasztalod a tukmálást és hogyan kezeled ezeket? Oszd meg a tippjeidet, tapasztalatidat és kérdéseidet!

A természet gyönyörű módon kínál példát, hív, hogyan érdemes hozzáállni a változásokhoz, fogadni őket és teljes hittel, szívvel beleengedni magunkat. A természet megfigyelése segíthet megtalálni az utat a külső változásból a belső felé. Ha éberek vagyunk és engedjük, mi is képesek vagyunk beleolvadni ebbe a folyamatba és saját magunkban is megtapasztalni a finom átmeneteket, ahogy az intenzív, felfokozott nyári meleg után belecsendesedünk az ősz színeibe és megfürdőzhetünk a ködös hajnal csípős cirógatásában.

Az egyik kedvenc tevékenységem ősszel, mikor színesre festi a természet a világot, hogy leülök egy padra és csendben hallgatom a levelek utolsó útját az ágaktól a talajig. Ha elég figyelmes vagyok, akkor sikerül elkapnom a pillanatot, mikor a levél szára elengedi otthonát, mintegy kecsesen elrugaszkodik és megindul a bizonytalanba, a végtelenbe, bátran zuhanva bele a mélybe. A fák pedig bölcsen, szeretetteljesen, apránként engedik el milliónyi gyermekük kezét, hogy azok elinduljanak utolsó útjukra, a talaj felé. Van, hogy belekap a szél és messzire repíti a pirosló cirádákat; van, hogy szinte kanyar nélkül, azonnal az anyatörzs mellé, a földre hull. 

Melegítsd fel magadat belülről

Mire hív az őszi átmenet? Befelé figyelésre, lelassulásra; gyakran pont az ellenkezőjére, mint ami a rohanós hétköznapokban történik. Mivel támogathatod mégis, ilyen körülmények között is ezt a folyamatot? Ebben az időszakban valójában simogatásra, törődésre vágyunk. A pokróc jut erről eszembe, magát a szót használjuk arra is, ha valaki morcos, durvább és alapból a tapintása sem éppen kellemes. De ha elképzelem magam pokrócba burkolózva egy hintaszékben, amint a ködben szunnyadó völgyet szemlélem egy tál forró sütőtök krémleves társaságában, máris más az összkép. Az ősszel jellemzően jelentkező fáradtság, lehangoltság egyfajta belső didergést is jelez. Engedd meg a kedvességet magad felé (azért írom a megengedést, mert gyakran igen nehéz belehelyezkednünk ebbe - a folyamatos küzdés, akarás, a saját magunknak is támasztott elvárások, főként nőként az "én minden kibírok!" öröksége nehézséget jelenthet ennek a szabad megélésében). Támogasd ezt a természetes folyamatot azzal, hogy belülről táplálod, simogatod, melegíted és erősíted a szervezeted, a testedet és a lelkedet. Milyen lehetőségeket kínál a tudatos étkezés (mindful eating) eszköztára ennek a szeretetteljes törődésnek a megélésére a novemberi cidri idején?  

1. Ellensúlyozd az őszi minőségeket főtt étellel!
   Lassan hagyd el a nyers ételeket, fogyassz több pépes, krémes főtt ételt, melengető leveseket, püréket vagy próbáld ki ezt a dahl receptet. Csempészd bele az ősz minden ízét és hangulatát már a reggelibe is, akár egy ilyen zabkásával. Ez segít ellensúlyozni az olyan karcosabb őszi minőségeket, mint a szeles, hűvös és száraz.
   
   
2. Találd meg a simogató ételedet!
   Főzz magadnak simogató ételt, valamit, ami gyerekkorodra emlékeztet, ami kellemes emlékeket hív elő, amivel be lehet kuckózni a kanapéra és minden falatot kiélvezve lassan, komótosan majszolni. Az ilyen ételekhez az elménk asszociálja a konzerválódott érzéseket, csalogasd elő ezeket a szeretetteljes emlékeket!
   
   
3. Engedd magad a talaj felé!
   Ahogy a falevél, bízz te is a természet útjában, engedd magad közelebb kerülni a talajhoz. Több keleti tradíció is tanítja az ételek energetikáját, amiben a gyökérzöldségek “földelő” minőséggel rendelkeznek: mikor ezeket fogyasztjuk, segítenek fizikálisan és mentálisan is földelni magunkat, ezáltal növelik az ellenálló képességünket, kitartásunkat.
   
   
4. Használj melegítő fűszereket!
   Bizonyos fűszerek képesek arra, hogy melegséget, harmóniát teremtsenek bennünk. E mellett segítségünkre lehetnek az emésztésben és az idegrendszer lecsendesítésében is. Ilyenek a cayenne bors, fűszerpaprika, fokhagyma, koriander, kardamom, kurkuma, szerecsendió vagy fahéj. Érdemes ezeket az egész szezonban használni, nem csak a mézeskalácssütés idején. A kedvencem egy pohár aranyló kurkumás-mézes tej lefekvés előtt, az álmokat is szebbé varázsolja.
   
   
5. Legyen napi rutin, hogy szeretettel táplálod magadat!
   Egészen apró változtatás is csodákra képes. Lehet 5 perc reggel, miközben elkortyolgatsz egy bögre gyömbérteát. Képzeld el, ahogy a forró tea szétárad a testedben, a gyömbér energetizáló hatása bekúszik a kisujjadba éppúgy, mint a mellkasod területére. Ott van, felmelegít, belülről biztosít védelmet.
   

"A lélek nem ismer sem születést, sem halált. Soha nem keletkezett, nem most jön létre, és a jövőben sem fog megszületni. Születetlen, örökkévaló, mindig létező és ősi, s ha a testet meg is ölik, ő akkor sem pusztul el." Bhagavad Gita

Mi az elmúlás?

A Himalájában, az ashramban minden áldott napot imával kezdünk és fejezünk be. Az első ezek között a Guruhoz intézett ima, ami magyarra fordítva ekképpen szól:

Sivát gyakran emlegetik a pusztító jelzővel, aki által aztán minden újjászületik a világban. Számtalanszor kántáltam a fenti a sorokat, mire a szavai megértéssel társultak: “akin keresztül minden dolog visszatér az eredetéhez”.  Nyugati világfelfogásunkban hajlamosak vagyunk a halált elmúlásnak, pusztulásnak, az élet végének tekinteni. Nem kell a hinduizmusig visszanyúlni: “Isá, por ës homou vogymuk”. Azaz, lélek ('íz') és test vagyunk. A test halálakor csupán a test múlik el, s a lélek tér vissza az eredetéhez, ami mindig is volt. Földi életünk során sem vagyunk ettől eltérőek, csupán másnak hisszük magunkat, mint ami valójában vagyunk. Természetes, hogy szomorúságot, mély fájdalmat élünk meg egy szerettünk eltávozásakor. Mint mindig azonban, ekkor is megválaszthatjuk a reakciónkat, a hozzáállásunkat: felhasználjuk-e ezt az érzelmileg telített állapotot arra, hogy azt áldozatos imává formálva felajánljuk az elhunytnak, ezzel kísérjük a lelkét, s megkönnyítsük útját? Számtalan hitrendszerben, kultúrában találhatunk erre példát (Tibeti halottaskönyv, a hinduizmusban a Mahamrityunjaya Mantra), de akár a sajátunkat is formálhatjuk.

Az emlékezés rituáléi

Lassan két éve, hogy Mama elhagyta azt a testet, amiben én ebben az életben ismertem. Több ezer kilométer távolságban ahhoz próbáltam kapcsolódni, ami nem ismer határokat vagy kilométereket: a távozó lelkéhez. Befelé fordulva kerestem azt, aki kint, a testben már nem volt fellelhető. Figyeltem a mozdulataimat, ahogy főzök, ahogy megszólalok, a gesztusaimat, amikre korábban olyannyira haragudtam. Vajon felfedezem-e őt magamban? Fel tudom-e fedezni magamban oly módon, hogy arra hálával gondolhassak? Tudok-e bizonyos dolgokban egy vég nélküli folytatása lenni, kényszerűség és akaratlanul rögzült minták nélkül? Tudok-e szabadon egy élő kapcsolat lenni azzal, ami soha nem múlhat el?

Sötétedett már tegnap, a boltban sokadszorra körbejárva a vacsorán morfondíroztunk. Szinte a semmiből érkezett a paprikás csirke ötlete. Komótosan főztem meg, figyeltem magam a konyhában, amikben Mama gondos mozdulatai és több évtizedes tapasztalata sűrűsödött össze. Vacsora közben felelevenítettük az emlékeket a már elhunyt szeretteinkről, s arról, mit fedezhetünk fel magunkban belőlük. Az üdvözlendő sajátságoktól a kevésbé örömteli örökségekig. Így vagyunk egészek. Magunkban hordozva mindazokat, akik valaha velünk voltak, s szabadon tovább építkezve azzal, amivé válunk minden egyes nap. “Azt hiszem, így él bennem tovább Mama és Dédi” - írtam Anyának tegnap. “Együtt főzzük és etetjük meg a világot.”

Mikor először kaptam meghívást egy potluck-ra, azt sem tudtam, hogy eszik vagy isszák. Hamar rájöttem, hogy ez az egyik legélvezetesebb formája a családi és baráti összejöveteleknek: kevés munkával jár, költséghatékony és bőven jut idő a finomabbnál finomabb harapnivalókra és a nagy beszélgetésekre. Pont kapóra jöhet a pünkösdi hosszú hétvégére. Ismerd meg a potluck-ot, ami nagyon amerikai és nagyon szeretnivaló!

Kell egy kis együttlét 

A potluck eredete: váratlanul betoppanó vendégek

A potluck története egészen az 1500-as évekig nyúlik vissza. Eredetileg a váratlanul betoppanó vendégeknek kínált ételt jelentette. A közösségi étkezéssel később hozták összefüggésbe: az 1800-as években a potluck egy-egy partin a vendégek számára rögtönzött ételre utalt. Ma a potluck-ot három kifejezés határozza meg leginkább: étel, elérhetőség és közösség. Mindenki készít egy adag ételt; jellemzően abból főz, ami éppen elérhető otthon vagy számára könnyen elkészíthető; majd bedobják a közösbe és sokadmagukkal együtt elfogyasztják.

Az amerikaik nagyon jók abban, hogy különböző indokkal összegyűljenek, jókat egyenek és igyanak és mindezt a lehető legkevesebb munkával (talán ez utóbbi az, ami megkülönbözteti egy hagyományos magyar vendégségtől). A potluck tökéletes példája ennek.

Vegán és húsevő egy asztalnál

Amikor Miciiganben éltem, rendszeresen szerveztünk potluck-okat. A barátaink eleinte nem ismerték egymást és a legváltozatosabb háttérrel rendelkeztek: az életkor 20 évestől 60-ig terjedt, volt köztük hippi jógi, üzletember, zenész, baritsa, New York-i kurátor, építész és frissen diplomázott pályakezdő is. Mindenki más volt és pont ez adta a varázsát.

A potluck elfogadásra és nyitottságra tanít: lehet, hogy te vegán vagy és egy vegán mac’n’cheese-el érkezel, de ott egy másik ember, aki imád órákig húst sütni és ő azzal szeretne kedveskedni a társaságnak. Az, hogy ez a gyakorlatban működik-e, jól szemlélteti, hogy a legelső alkalommal az este végére mindannyian a földön ültünk egy körben, történeteket meséltünk és hatalmasakat nevettünk - ki-ki a számára kedves falatokkal teli tányér mellett.

Legyél egyszerre vendég és házigazda!

Potluck etikett: 5 aranyszabály

Hozz egy tál ételt.

Ez az első és legfontosabb szabály. Lehetőség szerint te készítsd vagy legalább otthon készült étel legyen. Pont ez adja a szépségét, hogy mindenki beleteszi, amit tud - leginkább a figyelmét és az ötletét. Ez lesz a te hozzájárulásod.

Chips, ropi, kekszek és hasonlók nem számítanak bele az adag ételbe.

Légy kreatív, egy tálban szépen elrendezett gyümölcsválogatás natúr mogyoróvajjal, tésztasaláta, különböző zöldségek taco-val vagy házi készítésű mártogatóssal mind remek ötletek!

Ajánld fel a segítségedet.

Ez egy közös esemény, ahol nem csak az étel elkészítésében vesz részt mindenki, hanem az egyéb feladatokban is. Ha sok a mosatlan, ragadj mosogatószivacsot, ha elfogyott a szalvéta az asztalról, pótold, ha megkérnek, hogy látod, hogy füstöl a grill, forgasd meg a cukkiniket (vagy húsokat).

Légy hálás azért, amit a másik ad.

Lehet, hogy nem mindenki egy Jamie Olivier, de itt nem is ez a lényeg. A helyett, hogy felhívnád a figyelmet arra, hogy neked valami nem ízlik, válassz valami mást, köszönd meg a beletett munkát és érdeklődj, hogyan készült az étel. Lehet, hogy ez volt valaki első konyhai próbálkozása és mégis vállalta a feladatot!

Előre jelezd, mivel készülsz.

Pl. főétel, édes, sós, leves. Így elkerülhető, hogy öt mártogatós vár majd az asztalon. Ehhez segítség lehet, ha ezt egy közös megosztott dokumentumban vagy online alkalmazásban teszitek. Én az Evite-ot használtam, angol nyelven elérhető.

Mit nyersz egy potluck-al?

• Remek alkalom az együttlétre.
• Elfogadásra és nyitottságra tanít.
• Kevesebb munka a házigazdának.
• Megoszlanak a költségek.
• Új recepteket tanulhatsz.
• Nem igényel sok extra munkát: mindenki azt készít, amit tud (vagy ami éppen van otthon).
• Remek lehetőség, hogy összehozz teljesen különböző embereket és új barátságok alakuljanak ki.
• Legalább egy olyan étel biztos van, amit szeretsz (amit te készítesz), de érdemes kipróbálni sokfélét. Ahogy a tudatos étkezés tanítja: “egyél egy falatot az ismeretlenben”, azaz kóstolj meg egy számodra szokatlan alkotást is!

Évszakonként egyszer összegyűlünk egy női körben. Mindenki hozza a számára kedves szezonális ételét és egy-egy aktuális témát feldolgozva megismerjük a tudatos étkezés lehetőségeit egy teljesebb, örömtelibb élet megéléséhez. Eszünk, figyelünk, lassulunk és élvezzük az ételek és egymás társaságát. Ha szívesen csatlakoznál a következő eseményhez, kövesd az Ételtől Lélekig Facebook oldalát. Szeretettel várlak!