Ételtől Lélekig

A szerető kedvesség belső hangjának felfedezése

2020. január 20. - Ételtől Lélekig

Szerető kedvességgel fordulni saját magad felé, önmagad legjobb barátja lennni és együttérzéssel tekinteni emberi mivoltodra. A szerető kedvességről (loving kindness) Pema Chödrön, napjaink leghíresebb nyugati buddhista szerzetesnője azt írja: olyan hozzáállás, ami téged erősít. Hogyan találhatunk rá önmagunkban erre a gyengéd, mégis támogató és szeretetteljes hangra, mikor sokunknak olyannyira távoli és szokatlan?

20200120_loving_kindness.jpg

Mi fán terem az együttérzés?

Kincs, ami van

A szeretet hangja mindannyiunkban megvan, ez az (elfeledett) alaptermészetünk. Ha képesek vagyunk magunkévá tenni a hitet, hogy ez nem egy idegen minőség, amit kívülről kell elsajátítanunk, hanem a lényünk szerves része és csupán az (újra)felfedezésére van szükség, akkor máris egy lépéssel előrébb vagyunk. “Minden földi emberben sok a lágyság és a jóérzés. Érzékeny pontunk megérintése legyen a kiindulópont. Erről szól az együttérzés.”

Gondolatok óceánja

Naponta megközelítőleg 60 ezer (!) gondolatunk van, ezeknek a javarésze, 90-95%-a régi, a múltból érkező gondolat. Szinte ébredésünk pillanatától megy egy folyamatos belső dialógus, ha tudatosítjuk, ha nem. Ismerősek-e a következők?
“Hogy lehetek ilyen béna/ügyetlen/csúnya/kövér/gyenge/türelmetlen/stb?”
“Nem tudom megcsinálni, én erre nem vagyok képes.”
“Hogy felejthettem már el megint…?”
Ha elkedjük ezeket megfigyelni, tudatosítani, kaphatunk egy képet arról, milyen a belső hangunk. Milyen attitűd, szavak, hangnem és hozzáállás jellemzi azt a hangot, amin általában magunkhoz szólunk? Felfedezünk-e ebben olyan szófordulatokat, mintákat, amik kísértetiesen hasonlítanak valamely szülőnk, családtagunk, közeli ismerősünk vagy főnökünk szavajárására? Felfedezünk-e ebben olyan mintákat, amelyek visszatérőek?
Az együttérzés a tudatosítással kezdődik. A figyelmemet arra irányítom, ami most történik, ez esetben arra a diskurzusra, ami a fejemben megy. Igazán érdekes, sőt, szórakoztató is tud lenni, ha megtanulunk némi távolsággal tekinteni minderre. A humor, mint annyi más helyen, itt is segítségünkre lehet, ha (nem cinikusan) képesek vagyunk megmosolyogni, ha például egy jelentéktelennek tetsző helyzetben, egy pohár elejtésekor azonnal elindul a szokott belső lemez: “Jaj, fiam…!” (mindez egy belső fejcsóválás és mélyen lesúlytó sóhaj kíséretében).

Mi folyik odabent?

Ha rajtakapjuk magunkat, amint a pulpitusra emelkedik és felszólal a (internalizált) belső kritikus, éberséggel új mederbe terelhetjük a régi mintát. Ha tudatosítom, hogy ébben mi történik, már jelen vagyok, már nem a régi mintában vagyok benne, már létrehoztam a teret, azt a belső tágasságot, amiben az automata reagálás helyett kirpóbálhatok egy másfajta megközelítást. Jan Bays ezt hívja a tudatos jelenlélt, a mindfulness kincsének: a szabadság, hogy az éberség terében lehetőséget kapok arra, hogy SZABADON döntsek. Ez a belső szabadság.
Tehát éppen ott toporgunk a felfedezésben, hogy ismét elönteni készül minket az önvád, a düh vagy a tehetetlenség érzése. A felismerés önmagában még nem feltétlen hoz változást, ahhoz a cselekvést is módosítani szükséges. De mi van, ha ilyenkor egyszerűen nem jut eszünkbe semmi más, újító megoldás? Ez teljesen oké, hiszen az eszközkészletünk nem feltétlen tartalmaz az ilyen esetekre előhúzható instant (együttérző) megoldásokat. Ekkor egyszerűen intézzünk magunk felé egy kérdést: Van más választásom? Milyen egyéb lehetőségeim vannak még ebben a helyzetben? Ahogy Pema Chödrön csodálatos megfogalmazásában: “Hogyan szólhatok úgy az emberi szívhez, hogy szabad levegő frissítsen fel egy áprodott helyzetet?”
Itt emlékeztetnélek titeket az első pontra: az együttérzést, a szerető kedvességet nem megtanulni, hanem felfedezni kell! Ezekkel a kérdésekkel ennek a felfedezésnek az útjára lépünk.

Hogyan legyek önmagam legjobb barátja, szülője?

Ha némi gyakorlással szert tettünk az éberség olyan fokára, hogy esetenként (És nem mindig! Kerüljük el a perfekcionizmus csapdáját, hogy akkor vagyok mindful, tudatos, ha minden helyzetben felismerem ezeket és higgadtan cselekszem. Pont ezért hívják gyakorlásnak, mert újra és újra kísérletet teszek rá.) tudatosítjuk a belső hangot és pár pillanat erejéig el is időzünk a kérdéssel, hogy új válaszokat és módokat fedezzünk fel önmagunkban, akkor előhívhatjuk a “parenting ourselves” gyengéd megközelítását is. Erre egyelőre nem találtam igazán passzoló magyar kifejezést. A parenting szó szerinti fordítása nevelés, ami hűen tükrözi a beágyazódott megközelítését is a szülő-gyerek kapcsolatnak is. Ez esetben arról van szó, hogy gyengéd, odaforduló és odaadó figyelemmel vagyunk a belső gyermek, önmagunk iránt és ebben a biztonságos térben együttéréssel fordulunk saját magunk felé. Képzeld el, hogy a kisgyerek vagy. Az adott helyzetben te milyen szülőre vágynál? Mit szeretnél, ha hogyan viselkedne és viszonyulna hozzád az anyukád/apukád? Mi volna a legmegnyugtatóbb tőlük a számodra? 

  1. Ez lehet csupán pár pillanatnyi csend, koncentrált befelé fordulás, amíg elpárolog a tanácstalanságunk vagy önvádunk.

  2. Lehet egy bírálat helyett megértésbe forduló belső narratíva. A “Hogy késhettem el már megint? Soha nem érek be időben!” helyett “Dühös vagy, mert nem úgy sikerült, ahogy tervezted. Kellemetlen érzés elnézést kérni és frusztrál, hogy megint olyat kell tenned, amit ennyire nem szeretsz? Valószínű a kollegád is késett már el életében, nem vagy egyedül ezzel a tapasztalattal. Ez teljesen emberi. Én pedig hiszek benned, hogy legközelebb sikerülni fog máshogy is. Nézzük meg, mit tehetsz érte, mit szólsz?”

  3. Van olyan, hogy mélyebbre kell mennünk egy-egy helyzetben és ha időnk, a körülményeink engedik, egy régi sebet is gyógyíthatunk ezáltal. Eszünkbe juthat, ahogy gyerekkorunkban dorgáltak vagy akár (szándlkosan avagy sem) szégyenítettek meg bennünket egy hasonló helyzetben. Ekkor meghívhatjuk ebbe a térbe azt a bennünk élő kisgyermeket, aki mindezt egykor átélte és akinek az érzései igencsak valóságosként már jelen is vannak és megjelentek a felszínen. Öleljük át figyelemmel, kedvességgel és szeretettel. Legyünk vele, immár felnőttként és adjuk meg neki a helyet és a biztonságot, amire akkor szüksége lett volna.

Gyakorlás egy életen át

A szerető kedvesség gyakorlása egy életre szóló kihívás, időnként fájdalmas és egyben gyönyörű út a békés szeretetteljes és örömteli élethez. Az együttérzés önmagunk felé történő gyakorlása akarva-akaratlanul kiárad és elkezdi átitatni a kapcsolatainkat, a hozzáállásunkat és viszonyunkat más emberekkel, élőlényekkel és a világ dolgaival szemben. “A jótékonyság,  mások szolgálata és szívük megnyitása önmagunkkal kezdődik.”

A gyakorlás és a tanulás nem lineáris, legyünk türelmesek magunkkal és másokkal is. Vannak időszakok, amikor akár hetekre vagy hónapokra is űgy tűnhet, hogy elfeledkezünk róla, vagy ha igyekszünk is alkalmazni, mintha nem működne, nem találjuk a fogást rajta. Ahogy a Bhagavad Gítá mondja, “A jóga útján egyetlen lépés sem vész kárba.", éppen így van ez egyáb kontemplatív gyakorlátokkal is. Hozzunk elhatározást, hogy kíváncsian, érdeklődéssel fordulunk saját magunk és a bennünk lapuló szeretet felfedezésének az irányába. Tekintsünk úgy a szerető kedvességre, mint egy magocskára, amit a szándékunkkal, elhatározásunkkal elültetünk a szívünkbe, majd a figyelmünkkel gondozunk, hogy egyre inkább kihajtson és megerősödjön bennünk és virágba borulva javára legyen a világnak. 

Az idézett részek Pema Chödrön Amikor minden darabokra hullik c. művéből származnak.

Fedezd fel magadban a megértés, együttérzés és szeretet magjait!

A bejegyzés trackback címe:

https://eteltollelekig.blog.hu/api/trackback/id/tr115411240

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása