Napok óta erős megfázással vagyok itthon, a szilvesztert is már hang nélkül, csendben töltöttem. Kényszerből, de megfigyelővé váltam egy időre. Megfigyelőjévé az óévbúcsúztató ünneplésnek, az újév nyirkos pislákolásának, a testem küszködésének a betegséggel szemben és legfőképp a saját gondolataimnak. Beszéd nélkül könnyebb észrevenni a benső zűrzavart, a viharosan változó gondolatokat, fejet fogva felismerni a gyakran kritikus és lekicsinylő hangot, amellyel saját magamhoz szólok. Ha nincs lehetőségem kimondani a rosszallásomat a másiknak, rácsodálkozhatok, hogy mennyivel könnyedebb a következő pillanat és talán máskor sem volna szükség arra a kommentre.

A ház körüli pár perces séta kitüntetett figyelmet kap, az egyetlen idő, mikor elhagyom a lakást. Melegbe burkolózom, síruhát öltök, mert jól esik a puha anyaga és a berlini széltől, esőtől is megóvja a reszkető immunrendszerem. Minden lépés ajándék, minden fáról lógó vízcsepp érdekes, a kacsák igyekezete fodrokat kelt a Spree folyó vizén és ezúttal van időm észrevenni. Érzem a forró tea érintését a tenyeremen, ahogy napjában többször is körülölelik az ujjaim a csészét.

A betegség miatti dühöm ezekre a pillanatokra elszáll, később tudatosan igyekszem gyakorolni, hogy értékeljem az életet. Nem csak azért, mert segít elviselni a fizikai tüneteket, hanem azért, mert belülről gyógyít. Megérinteni a kanalat, érezni a melegségét, ahogy frissen emelem ki a mosogatógépből. Lereszelni az almát és engedni, hogy régi emlékek köszönjenek vissza a szívemben, mikor Mama készítette nekem ugyanezt. Elképzelni a málna ízét a nyárban (mert a nátha bizony elveszi az ízeket), érezni a napsütést a bőrömön. Reggel leülni a párnámra, megkeresni a kedves, kíváncsi hangomat és érdeklődve kérdezni a testemet, mivel szolgálhatom ma leginkább.

Milyen a kapcsolatod a saját testeddel?

Van egy mindful eating gyakorlat, amit csodálatosan lehet alkalmazni, amikor a test beteg. A 9 éhség közül a sejtéhség felismerése lehet a legnehezebb. A sejtéhséget az alapvető elemek elégítik ki, mint a só, víz, fehérje, zsír, szénhidrátok és ásványi anyagok. Kisgyermekkorban, ha megadatik a lehetőség, pontosan tudjuk, hogy milyen ételre van szüksége a testünknek és abból mennyit fogyasszunk. Ez a belső bölcsesség felnőttkorra elveszik a számtalan külső és belső elvárás viharában és többé már nem vagyunk ráhangolódva azokra a testi jelekre, melyek jelzik egy adott tápanyag szükségességét. Mikor a test megbetegszik, ezek a főként mentálisan rögzült elvárások kevésbé harsognak a fejünkben a test gyengesége okán és lehetőségünk adódik, hogy a gyakran háttérbe szorított testet megszólítsuk. 

“Kedves testem, kérlek, mondd el, mire van szükséged!” - szólítom magamat. Első pár alkalommal még problémás volt meghallanom a választ, ezt követően egy dorgálást kaptam, hogy ha máskor nem vagyok kíváncsi rá, akkor most is hagyjam békén. A kitartó gyakorlás és az önmagam felé mutatott kedvesség azonban meghozza a gyümölcsét. A belső monológ hűen tükrözi az aktuális kapcsolatot saját magunkkal. Gondolatban végigpásztázom a hűtőszekrényt, a kamra polcait és közben újra és újra felteszem a fenti kérdést. Érdemes nyitottnak maradni, előfordulhat, hogy a nyugati ember számára szokatlan sült rizs lesz a nyertes reggelire - mint ahogy az velem is történt.